Karácsonyi mese és a szolidaritás

A mai világban a fiatalok egyik legnagyobb problémájaként a bullyingot szoktuk megjelölni. Általában arról beszélünk, hogy az elkövetők mennyire durvák, hogy már egészen kis korban megjelenik a kiközösítés. Gondolkoztál szülőként már azon, hogy milyen kompetenciák kellenek ahhoz, hogy a Te gyermeked ne váljon elkövetővé? Vagy úgy általában, mire van szüksége egy közösségnek ahhoz, hogy az egyén szintjén megjelenő tulajdonságok és készségek biztonságos környezetet jelentsenek? A válasz viszonylag egyszerű, de a fejlesztésük nehezebb: ez a tolerancia, az empátia és a szolidaritás. S hogyan fejlesszük? Elsősorban példamutatással, de jó lehet egy mese is, amelyet aztán átbeszélünk a gyermekünkkel. S mi lehetne jobb apropó a karácsonynál? Íme, egy csodálatos mese, amiről aztán sokat lehet beszélgetni: például van-e olyan személy az osztályban, mint az anyóka, akire senki nem figyel? Hogyan tudnál a Te osztályod "anyókájának" segíteni? Miért nem figyelünk másokra, miért nem veszünk észre embereket?

Na, de jöjjön a mese:

A KUTYA, A PÁVA ÉS A MACSKA (Duncan Williamson skót traveller (utazó) mesemondó meséje)

Az öreg juhászkutya fáradt volt. Egész nap a falut járta élelmet kéregetve bárkitől, aki hajlandó volt egy falatot vetni neki. Évek óta ezt tette. Nem volt gazdája; a falu kutyája volt, az öreg juhászkutya. Ha tartozott is valakihez, az már rég elfelejtette őt. De a falubeliek szerették és tisztelték. Ha valakinél akadt ételmaradék, azt mindig a juhászkutya kapta meg. Ott aludt, ahol éppen kedve támadt rá; barátkozott a gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt. Ismerték a kutyák, a macskák, a falu összes lakója. Sohasem ártott senkinek.

Történt egy este, hogy a juhászkutya előbújt az alvóhelyéről, és érezte, hogy hideg van. „Bejárom a falut, és megnézem, van-e valamelyik kedves barátomnak maradék ennivalója” – gondolta magában. Be is járta a falut kétszer, háromszor, de egy lélekkel sem találkozott. Mindenki bezárkózott a házába. Sötétedett már, és minden ablakban karácsonyi fények világítottak. „Karácsony van” – gondolta az öreg juhászkutya. „Az emberek a karácsonyestét ünneplik. Megyek, meglátogatom jó öreg páva barátomat. Hátha neki akad a tálkájában valami.” El is indult a kereskedő házához, ahol két páva lakott, egy pávakakas és egy pávatyúk. Átbújt a sövényen, megkerülte a házat, és meglátta a pávakakast a kakasilón.

– Jó estét!
– Jó estét, öreg juhászkutya! Megint a falut járod?
– Bizony járom. De senki sincs az utcákon.
– Nincs ám. A gazdám és a gazdaasszonyom is bent vannak a házban. A karácsonyt ünneplik a gyerekeikkel. A feleségem egy tojáson ül. Nyár óta kelteti, nem tudom, lesz-e belőle valami. Én meg itt ülök, és nézem a holdat meg a csillagokat.
– Különös éjszaka, hogy mindenki a karácsonyt és a megváltó születését ünnepli.
– Különös bizony. De nem minden embernek van egyformán jó dolga ilyenkor sem.
– Nem bizony. Van egy jó barátom, egy öreg özvegyasszony, a falu végén lakik. Korábban elsétáltam a háza előtt, és nem láttam benne fényt.
– Szomorú – bólogatott a páva –, hogy egyeseknek annyi minden van, másoknak pedig semmije.
– Sajnálom az anyókát. Mindig ad nekem egy falatot, akkor is, ha magának is alig van mit ennie. Bárcsak tehetnék érte valamit... Se fénye, se tüze, talán élelme sincs, és senki sem törődik ma vele.
– Talán mi ketten kitalálunk valamit – mondta a páva. – Nekem úgy sincs semmi dolgom.
– Nincs véletlenül tőzege a gazdádnak, amivel fűteni lehet?
– De bizony van!
– Ha vinnénk belőle az özvegyasszonynak, szép tüzet rakhatna belőle karácsonyra!
– És a gazdámnak fel sem tűnne, hogy hiányzik néhány darab!

Ahogy így beszélgettek, arra járt a falu macskája. Nagy, fekete, barátságos macska volt; neki se jutott gazda, de mindenki kedvelte a faluban.

– Miről beszélgettek?
– Az öreg özvegyasszonyról, aki a falu végén él. Arra gondoltunk, viszünk neki tőzeget, hogy tüzet rakhasson karácsony estére.
– Ez bizony jó ötlet! Az öregasszony mindig kedves hozzám, és ad tejet. Bárcsak ennivalót is vihetnénk neki!
– Várjatok csak! – csillant fel a kutya szeme. – Én tudom, hogy lehet bejutni a hentesüzlet hátsó ajtaján! A hentes mindig hagy kinn nekem csontot. Hozhatok egy füzér kolbászt az anyókának! Biztos, hogy nem hiányozna senkinek.

- Én pedig hozok két heringet a halboltból! – tette hozzá a macska, aki szintén ismert egy titkos bejáratot – A boltos mindig kinn hagyja nekem a halfejeket. Két heringet nem fog hiányolni! Nem sokkal később megint találkozott a három jóbarát: a páva a két szárnya alatt két szelet tőzeget cipelt, a kutya egy füzér kolbászt, a macska pedig két nagy heringet. Vigyáztak, hogy az étel ne érjen le a földre. Így vonultak végig a falun. Senki sem figyelt fel rájuk; az emberek mind a házaikban ünnepeltek. Amikor az özvegyasszony magányos kis kunyhójához érkeztek, a sövénye ülve egy bagoly fogadta őket:

- Hooo… hová-hová? – kérdezte.
- Ajándékokat hoztunk az anyókának karácsonyra!
- Én is jövök veletek! – szállt le a bagoly a sövényről. Együtt vonultak a kunyhóhoz, és megkaparták az ajtót. Az anyóka ajtót nyitott és összecsapta a kezét.
- Ó, hát Ti vagytok azok, kedves gyermekeim! Kerüljetek beljebb!

A négy állat bemasírozott az ajtón és letette ajándékait a tűzhely elé. Az anyóka azt sem tudta, hová legyen a csodálkozástól. - Milyen csodás dolgokat hoztatok nekem! Várjatok, rögtön lesz itt kellemes meleg és finom karácsonyi vacsora! – azzal a parázsra tette a tőzeget, ami izzani kezdett. A szobát elárasztotta a tűz fénye és melege. Az anyóka kiment a konyhába, hogy megsüsse a kolbászt és a halakat, az állatok pedig a tűz előtt ültek.

- Milyen kár, hogy karácsonyfát nem hoztunk! – mondta az öreg juhászkutya.
- Nem hoztunk? Hát van nekem karácsonyfám! A legszebb fa! – csillant fel a páva szeme. – Bagoly, te ülj a tűzhely egyik oldalára, macska, te meg a másikra.

A páva a tűz felé fordult, kitárta a farktollait. Amikor az anyóka belépett a szobába, majdnem elejtette a kolbászt meg a halakat is. A tűz ragyogása visszatükröződött a bagoly és a macska szemeiben, mintha gyertyák lettek volna, és a páva farktolla, mint egy díszekkel  teleaggatott karácsonyfán. Az anyóka szemét elfutotta a könny. Nahát, milyen csodás karácsonyfát hoztatok, gyermekeim! – mosolygott. – A legszebb fát a földön. Gyertek, költsük el együtt a karácsonyi vacsorát!

Le is ültek együtt az asztal köré, megették a kolbászt és a halakat. Vacsora után a tűz mellé ültek, és az özvegyasszony meséket mondott az állatoknak, amíg mind el nem álmosodtak. - Ideje nyugovóra térni, gyermekeim. Milyen csodás karácsonyunk volt! Sohasem fogom elfelejteni, hogy a barátaim milyen szép karácsonnyal ajándékoztak meg!

Az öregasszony ajtót nyitott, és elbúcsúzott a kutyától, a pávától, a macskától és a bagolytól. A faluban mindenki a karácsonyt ünnepelte: senki sem gondolt az anyókával. Senki... kivéve a kutyát, a macskát, a pávát és a baglyot. És nekik csodás karácsonyuk volt együtt.

(A történet szerzői jogai Duncan Williamson örököseit illetik.)

Forrás: Zalka Csenge Virág - Világszép karácsony (24 népmese ünnepről, szeretetről, varázslatról) A könyv elektronikus formában ITT vásárolható meg! Megéri, hasonlóan szép és tanulságos mesékkel találkozhat az olvasó!