A gyermekszoba titkai - avagy a hamis biztonságérzet
(Olvasási idő: 6 perc)
2025 tavaszán robbant be a Kamaszok című Netflix sorozat, amely talán minden eddiginél világosabban megmutatta, hogy nagyot téved a szülő, ha azt hiszi, hogy gyermekét nem érheti baj, ha otthon ül, s a szobájában van. A héten pedig élő adásban halt meg egy francia streamer, akinek a műsora arról szólt, hogy műsorbéli partnerei különféle módokon bántalmazták, alázták meg. Hogyan függnek mindezek össze? Olvasd el a bejegyzést, s megtudod!
A szülők évtizedeken, de talán évszázadokon keresztül attól kellett tartsanak, hogy gyerekeik felügyelet nélkül vannak valahol a veszedelmes világban, lógnak a barátaikkal, bandákba verődnek, céltalanul csellengenek, aminek könnyen lehet a vége valamiféle, sokszor csak a szülő szemével tragédiának látott, olykor mindenki más, adott esetben a jog által is elítélendőnek, megvetendőnek, katasztrófának ítélt cselekedet.
Aztán jöttek a 90'-es években az új technológiai eszközök, a Nintendo, az asztali számítógépek, majd aztán az 'X-Boxok' és a 'PlayStationök', amelyek hirtelen visszarántották a gyermekeket a biztonságot jelentő szülői házba. A gyerekek teljesnek tünő felügyelet mellett töltöttek órákat a nappaliban, joystickokkal és konzolokkal a kezükben, ugráltak színes kis figurákkal, Super Marióként hódították meg pályákat, harcoltak Perzsia hercegeként, aztán órákat fociztak a FIFÁ-val, hogy végül éjszaka GTA sztárok legyenek, vagy Need for Speed versenyeken legyenek ők a legjobb sofőrök.
Emlékszem, amikor 15 évesen először gépet kaptam, az első nyárra engem is beszippantott a gamer lét: sorban faltam a Castle of Wolfeinstein, a Maffia, a Call of Duty és a Medal of Honor típusú játékokat, de soha nem felejtem el azokat az éjszakakát, amikor Max Payneként álltam bosszút elvesztett feleségem és gyermekem miatt, s végtelennek tűnő "bullet time"-okban végeztem ki mindenkit.
Mondhatnánk, hogy lám-lám, mégis ember lett belőlem, felnőttem, apa lettem és még tömeggyilkos se vált belőlem, sőt, rendőrként mások jogait és életét védtem. Ma már lassan visszasírjuk ezeket az időket, hiszen ezeknek az offline játékoknak még voltak korlátaik. Erőszakosnak tűntek, de igazából agresszivitásuk meg sem közelíti mindazt, amivel ma gyerekek a videókon, illetve chatelő más társaikon keresztül találkozhatnak. A 2000-es évek elítélt és károsnak gondolt játékait csak gépen lehetett elérni, nem tudtál közben másokkal chatelni, csak hosszú út megtételével jutottunk el oda, hogy ma már a gyerekek bárhol, bármit szabadon elérhetnek, kommunikálhatnak egymással, idegenekkel.
A régi, fiktív offline küldetések olyan 'hibrid, online valóságra' (micsoda oximoron) cserélődtek, amelyben a metaverzum végtelenségével találkozhatnak a gyermekek, többnyire tényleg mindenféle kontrollt, felügyeletet nélkülözve. Ahol ráadásul a szülő teljes mértékben járatlan, legalábbis többnyire. E járatlanságból fakadóan fél is tőle, sokszor a homokba dugja a fejét, úgyse értek belőle semmit. Csak benéz a szobába, s míg korábban felháborodott azon, hogy már megint embereket öl a gyerek, addig most azt látja, hogy fia-lánya videókat nézeget a telefonján, semmi rosszat nem csinál.
Kivéve, ha olyan tartalmakat néz, mint amilyet a francia streamer, Raphael Graven, Jean Pormanove néven tett haláláig közre, amely arról szólt, hogy mások a videóban különféle módon bántalmazták, sértegették őt, mert az vicces. Kivéve, ha 12 évesen fájdalmas anális behatolásokról szóló gang-bang videókat néz a gyermek, amiből csak annyit lát, hogy ha elveszti a szüzességét, s lesz barátnője, akkor a partnerének az lesz a jó, ha minél jobban fáj, ha megalázzák. Kivéve, ha az Instán és a TikTokon követett sztárok, celebek, influenszerek mindegyikének tökéletes a teste, csodaszép mindene, miközben rajta 20 kg túlsúly van, vagy csak szimplán nem annyira szép, így értéktelennek gondolja magát. Kivéve, ha olyan challengekkel találkozik, amelyekben pillanatnyi figyelemért cserébe le kell vetkőzni a videóban, vagy éppen meg kell inni egy üveg vodkát húzóra. Kivéve, ha ... a társai csúfolják, kirekesztik, kiközösítik. Kivéve, ha ...
A felsorolás sokáig lenne folytatható, túl sokáig. Ezért nem értem a szülőket, akik a technológiától való félelmükben teljesen magára hagyják a gyermekeket ebben a sokszor veszélyes világban. Ha régen féltünk attól, hogy baja eshet a gyereknek az offline térben, s hoztunk szabályokat (Sötétedésre érj haza!), akkor miért nem tesszük ugyanezt az okoseszközök, a digitalizáció korában?!
Tudom nehéz, nagyon nehéz. Hiszen mindenhol ott van, a mi zsebünkben is. Nem is IT szakértővé kell válni, de igenis kell hozni szabályokat, mindenkire érvényes normákat, le kell ülni, beszélgetni ezekről a témákról. Ha kamasz a fiad, kérdezd meg tőle, hogy mi az a Kick, amelyen a francia streamer videói voltak! Beszélgess vele, hogy mit gondol erről!
Mert ahogy régen, úgy a tiltás és az elrettentés itt sem fog működni. Közös normaalkotás, családi netikett (online térhasználati etikett) valamennyit igen, de a legtöbbet az, ha kapcsolatban maradsz a gyermekeddel. Ha érdeklődsz aziránt, amit éppen a szobájában csinál. Ha pedig nem tetszik, amit csinál, akkor mutass alternatívát: vidd el, hívd el, légy vele. Fussatok, sétájatok, mozizzatok, legyetek együtt. Tudom, könnyen mondom, a serdülő majd jól ránkvágja az ajtót... akkor ülj mellé, és kicsit próbálj meg nyitni az ő világa felé. Nem azért, mert gamer akarsz lenni, a YouTube sztárja, csak hogy érezze a gyermek, hogy Veled bármit megoszthat.
Mert végülis mi marad eszközként a kezedben, ha meg akarod védeni őt? A kommunikáció, hogy elmondja neked, ha valami bántja, ha valami történt vele. Ha valaki egy hibáját kihasználva további képek küldését kéri és zsarolja... például azzal, hogy ha nem küld, akkor az első képet elküldi a szülőknek. Ekkor villanjon be a gyermekünkben, hogy rendben, küldd ... én már rég megbeszéltem ezt anyával és apával!!!
(Fotók forrása: www.pexels.com)