A bullying soha nem egy rossz viccel kezdődik – hanem azzal, amikor már senki sem szól
(Olvasási idő: 4 perc)
Az elmúlt hetekben ismét sokat lehetett hallani az iskolai bántalmazásról. Egy hazai, NEM OKÉ program eredményei szerint a diákok jelentős része már találkozott bullyinggal, és a legtöbben nemcsak áldozatként vagy elkövetőként, hanem szemlélőként is részesei voltak egy ilyen helyzetnek. A szakemberek szerint a hallgatás legalább akkora probléma, mint maga a bántalmazás.
Ez a felismerés egy fontos kérdést vet fel: vajon a bullying valóban egyetlen rosszindulatú gyerekről szól, vagy sokkal inkább arról a közösségről, amely hagyja kibontakozni a folyamatot?
A témával foglalkozó legújabb, szeptemberben a Magyar Rendészet oldalain megjelenő tanulmányomban éppen erre kerestem a választ.
A bullying nem esemény, hanem folyamat
Sok szülő úgy képzeli el az iskolai zaklatást, hogy egyik nap valaki bántani kezdi a másikat. A valóság azonban ennél jóval összetettebb.
A bullying szinte mindig apró lépésekkel indul. Először csak egy kétértelmű megjegyzés, egy gúnyos becenév, egy "csak vicc volt" mondat hangzik el. Ha erre a közösség nem reagál, a viselkedés fokozatosan ismétlődni kezd. Kialakulnak a szerepek: lesz bántalmazó, áldozat, segítő, nevető közönség, passzív szemlélő és ritkábban olyan is, aki kiáll az áldozat mellett.
A nemzetközi kutatások szerint a bullying fennmaradását nem elsősorban az elkövető személyisége, hanem a csoport reakciója határozza meg.
A legveszélyesebb szereplő sokszor nem az elkövető
Ez elsőre meglepően hangzik. Pedig a legtöbb esetben nem az a gyerek dönti el a történet végét, aki bántalmaz, hanem azok, akik végignézik.
Ha a többiek nevetnek, hallgatnak vagy egyszerűen úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, az a bántalmazó számára megerősítés. Azt üzeni: ezt meg lehet tenni. Éppen ezért a bullying elleni küzdelemben a legfontosabb kérdés nem az, hogy "ki kezdte", hanem az, hogy ki állítja meg.
Miért fontos erre a felnőtteknek is figyelni?
Tanulmányomban egy szokatlan, de tudományosan is megvizsgálható párhuzamot mutatok be.
Nem azt állítom, hogy egy iskolai bántalmazás azonos lenne a történelem legsúlyosabb emberiesség elleni bűncselekményeivel. Ilyen állítás szakmailag sem lenne helytálló. Azt azonban igen, hogy bizonyos társas mechanizmusok meglepően hasonlóan működnek. A kirekesztés, a megbélyegzés, a másik ember fokozatos leértékelése, majd a közösség hallgatása ugyanannak a pszichológiai folyamatnak különböző megjelenési formái lehetnek.
A történelem azt tanítja, hogy a legsúlyosabb társadalmi tragédiák sem egyik napról a másikra kezdődnek. Először csak megjelenik a "mi" és az "ők" gondolkodás, majd a gúny, a megbélyegzés, végül egyre könnyebbé válik elfogadni azt, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Ugyanezt a fokozatosságot figyelhetjük meg sok bullying-esetben is.
A gyerekek azt tanulják, amit látnak
Sokat beszélünk arról, hogy a közösségi média mennyire veszélyes. Valójában azonban nem önmagában a technológia jelenti a legnagyobb kockázatot.
A gyerekek nap mint nap azt látják, hogyan beszélnek egymással a felnőttek. Látják a közéleti vitákat, az online kommenteket, a megbélyegző címkéket, a személyeskedést, a másik fél emberi méltóságának megkérdőjelezését. Ezek a kommunikációs minták könnyen természetessé válhatnak számukra, és megjelenhetnek az iskolai közösségekben is. A digitális tér ráadásul gyorsítja és felerősíti ezeket a folyamatokat.
Mit tehet egy szülő?
Nem tudunk minden konfliktust megelőzni. De meg tudjuk tanítani a gyermekeinknek, hogy:
- a "csak vicc volt" nem mentség, ha valaki rendszeresen szenved miatta;
- a hallgatás is döntés;
- a segítségkérés nem gyengeség;
- és néha egyetlen kiálló társ is képes megállítani egy egész bullying-folyamatot.
A bullying megelőzése nem kizárólag az iskola feladata. Ugyanúgy van feladata a családnak, a pedagógusoknak, a kortársaknak – és nekünk, felnőtteknek is.
Mert a gyerekek nem azt tanulják meg, amit mondunk nekik. Hanem azt, ahogyan mi bánunk egymással.